HALÁSZÓEMBER

A ciklusokba rendezett verskompozícióban egyszerre tárulnak fel a gyermekkor emlékei, egy család története, a hevesi parasztvilág miliője és a benne átvonuló huszadik századi történelem, földrajza, szokásainak egész rendszere, és ráadásként a kivándorló és újra hazatérő kanadás magyarok különös sorsa. Ugyanakkor a versfüzéren átvonuló szenvedélyes egytémájúságon, a szenvtelen, szinte szociografikus aprólékossággal részletező taglaláson nagyonis személyes hangvétel üt át, szinte tragikus pátoszú felismerése sorsnak és eredetnek. Az epikusságot, regényszerűséget és a fojtott pátoszt egyaránt táplálja Oravecz nyelvhasználatának radikális egyszerűsége, a versbe öntött prózanyelv, mely ugyanakkor nem költőietlen. Erőteljes: összefogja és megtartja a nagy kompozíciót. -------------------------------------------------------------------------------- „Szajla esztendők múltán egyetlen valóságos és pontosan feltérképezett pontja (…) életemnek, ahol álmomban is kiismerem magam (…) A hely, amelyet halálunk órájáig újra meg újra felkeres a képzelet, ahol együtt van minden, amire az életben csak szükségünk lehet (…) Számomra ez a hely a képzelet kiapadhatatlannak tetsző forrása. Új képzeteimnek is az ottaniakkal kell először megbirkózniuk.” (Oravecz Imre) -------------------------------------------------------------------------------- „Egy helyt ez a csöndes mondat olvasható: ezt talán már csak én tartom számon. Számon tartja és ezáltal teremti: Oravecz Imre nélkül nincsen Szajla, ő teremtette őket meg, evvel a sajátos oraveczi arisztokratikus plebejussággal, ő teremtett sorsokat, anyjának, apjának, sógoroknak, bátyoknak, nenéknek, magának. Adott szót azoknak, akik nem tudnak beszélni. Remekmű.” (Esterházy Péter, Élet és Irodalom, 1998. szeptember)