A NEVETŐ EMBER

Ursus és Homo jó barátságban élt egymással. Ursus ember volt, Homo farkas. Természetük egyezett. A farkasnak az ember adott nevet. Valószínűleg maga választotta saját nevét is. Ő megelégedett az Ursus névvel, a Homo nevet pedig megfelelőnek találta az állat részére. Az ember meg a farkas összeállt, sorra járták a vásárokat, ünnepeket, megálltak az utcasarkokon, ahol a járókelők összecsődülnek, s mindenütt, ahol a nép szükségét érzi, hogy bolondságokat hallgasson, és kuruzslószereket vásároljon. Így kezdődik Hugo romantikus regénye, mely a 17. század végi Angliában játszódik. Ursus egy téli napon gyermeket talál, akinek a száját úgy megcsonkították, hogy szüntelen nevetni látszik. Mellette vak kislány üldögél. Ursus mindkettőt magához veszi. Mikor a gyermekek felnőnek, egymásba szeretnek. Közben kiderül, hogy a fiú egy lord fia, s el kell foglalnia helyét a Lordok Házában. Heves vádbeszédet mond az elnyomottak védelmében. Eleinte megbotránkozást kelt vádjaival, de örökké nevető arca és a komor mondanivaló közötti groteszk ellentét végül is gúnyos nevetést vált ki a lordokból. A nevető ember levonja a következtetést, undorral hagyja ott a főúri pompát, és hosszú távollét után visszatér szerelméhez, aki a karjai között hal meg. A nevető ember figurája olyan későbbi alkotókat ihletett meg, mint J.D. Salinger, H.G. Wells – és az ő groteszk vigyora inspirálta a Batman-sorozat Jokerének megalkotását is.