A lány hét névvel - Szökésem Észak-Koreából (5. kiadás)

,,Megrázóan szép történet egy lányról, akitől még a nevét is elvették, élete mégis azt példázza, mi tesz valakit emberré.” Jang Jin-sung, a Dear Leader című könyv szerzője Hyeonseo Lee gyermekkorát Észak-Koreában töltötte, egyike volt annak a több millió embernek, akit túszul ejtett a titkolózó, brutális kommunista rezsim. Amikor az 1990-es években lesújtott Észak-Koreára az éhínség, ráébredt, hogy egész életében elrejtették előle az igazságot. Képtelenség, hogy „a világ legnagyszerűbb országában” a népnek ennyi éhezés és elnyomás jusson osztályrészül. Tizenhét évesen elmenekült hazájából. Ekkor még nem sejthette, hogy csak hosszú idő elteltével láthatja viszont szeretteit. Hazatérésre menekültként nem gondolhatott, Kínában maradt, megtanulta a nyelvet, kivárt és túlélt. Tizenkét év elteltével azonban visszatért az észak-koreai határhoz, hogy egy merész, költséges és rendkívül veszélyes küldetés során átsegítse családját Dél-Koreába. A lány hét névvel különleges, bátor történet, amely bepillantást enged a világ legzártabb diktatúrájának mindennapjaiba, első kézből ad számot a történelem egyik legkegyetlenebb éhínségéről, miközben megismerhetünk egy kivételes nőt, aki nem félt küzdelmesen kivívott szabadságát kockára tenni a családjáért. „Hétéves voltam, amikor anyám egy meleg délutánon beküldött valamiért a városba. Kellemetlenül párás volt a levegő. A folyó felől orrfacsaró szag terjengett. Mindent beleptek a legyek. Éppen hazafelé tartottam a folyóparton, amikor valamivel előrébb megláttam a vasúti híd alatti úton tolongó tömeget. Furcsa módon megéreztem, hogy valami baj történhetett, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy megnézzem. Befurakodtam a tömegbe, hogy lássam, mi történt. Az elöl állók mind felfelé bámultak. Követtem a tekintetüket, és egy akasztott embert láttam. A fejére koszos zsákot húztak, a kezét hátrakötözték. A gyári munkások liláskék egyenruhája volt rajta. Nem mozgott, de a teste ide-oda ingott a híd vaskorlátjához erősített kötélen. A közelében jó pár katona állt rezzenéstelen arccal, vállukra akasztott puskával. A nézelődők egy szót sem szóltak, mintha valamiféle szertartáson vettek volna részt. A kötél csikorgott. Állott férfiverejték szaga csapott az orromba. A jelenet zavarba ejtett, mert senki sem mozdult, senki sem sietett a kötélen lógó ember segítségére. A legjelentéktelenebb részlet ragadt meg az emlékezetemben. A mellettem álló férfi rágyújtott, aztán leengedte cigarettát tartó kezét, és a füst ott gomolygott az ujjai körül. Szélcsend volt. Hirtelen úgy éreztem, nem kapok levegőt. Ki kellett jutnom onnan. Valósággal kirontottam a tömegből.”