Az utolsó magyarok

A szerző egy nap különös ösztöndíjat nyer el: nemalkotói támogatást. Ám a havi apanázst csak akkor folyósítják, ha nevezett novellista az égvilágon semmit sem ír, szóval, ha megszűnik írónak lenni. Az irodalmi túltermelést – és az ezzel járó jelentős minőségcsökkenést – orvosolni kívánó stipendium évei alatt a szerző egyetlen novellát sem ír, hiszen nem kíván elesni a borsos összegtől. Most a kedves olvasók éppen ezeket a történeteket olvashatják egy kötetben – azokat, melyeket az író nem írt meg. Misikéék Székelyföldön meglelik Csaba királyfi kardját, Virág elvtárs párthűsége és a nemzetközi helyzet egyre fokozódik, valahol a Tisza mentén kézműves guillotine gyilkol… És így tovább. Cserna-Szabó András új novelláskötetében az utolsó magyarok – férfiak és asszonyok – csetlenek és botlanak a történelem színpadának véres és göcsörtös deszkáin. Végül vagy a világ pusztul el, vagy csak a magyarok halnak ki, mint egykor a dinoszauruszok, s még az Eltévedt Lovas sem tud segíteni. Nem túl reménykeltő és optimista ez a könyv – még szerencse, hogy a szerzőnek volt annyi esze, hogy ezeket a történeteket végül nem írta meg. Az örök túlvilágra megyünk?” – kérdezi Szabolcs. „Hát nem is egy hajdúszoboszlói wellnesshétvégre, kicsibarátom”, szól a tréfás kedvű Griff. „Érdekes, már nem is fáj annyira. Pedig a pálinka ottmaradt.” „Mindjárt jó lesz. A túlvilág a legjobb pálinka. Nem fáj semmi. Nekem elhiheted, vadmagyar.” Szabolcs a messzeségben megpillantja a Halálfát, és rajta egy fényes odút. Hirtelen olyan sóvárgás fogja el a világosság után, amilyet életében sosem érzett. A Griff még annyit mond: „Kérem, csatolják be biztonsági öveiket, megkezdjük a leszállást!”