VÁRÓTEREM

Gerlóczy Márton 2003-ban jelentkezett első regényével, az Igazolt hiányzással, melyben az akkor húszéves szerző saját eseménydús gyerekkorát, felnőtté válását örökítette meg eredeti, ironikus és költői nyelven. A mű hónapokon át volt meghatározó szereplője a sikerlisták élmezőnyének, különösen a fiatal olvasók fogadták nagy lelkesedéssel. Gerlóczy Márton második regénye – mely szintén tartalmaz életrajzi elemeket, bár ezúttal nagyobb szerep jut a fikciónak – egy közelebbről meg nem nevezett, nem azonosítható, mégis ismerős közép-európai városban játszódik (lehetne akár Budapest is…), főszereplője egy nyugtalan, az élet minden jelenségét megfigyelő és analizáló fiatalember, aki kénytelen tehetetlenül átélni és megszenvedni szeretett nagyapja leépülését és halálát. Megismerjük az önmagát kilátástalan magányra ítélő huszonéves újságíró hétköznapjainak kényszeresen ismétlődő rítusait, szertelen családját, öntudatos barátnőjét, kedvenc kocsmájának kisszerűségükben is már-már mitikus figuráit, de mindez csak háttér a nagyapa fokozatosan romló egészségi állapota és a főhősben ennek hatására végbemenő változás bemutatásához. A Váróterem zavarba ejtően érett, a rációt és a transzcendenst szokatlan érzékenységgel ötvöző, korszerű regény. Gerlóczy Márton ebben a művében is a személyes szabadság lehetőségeit és természetét kutatja, de míg első könyvének központi gondolata az volt, hogyan építhetjük ki és érvényesíthetjük szabadságunkat egy kényszerűségből vállalt közösség tagjaként, ebben a regényében arra keresi a választ, van-e értelme egyáltalán a belső szabadságnak és függetlenségnek, van-e értelme a szuverén személyiséggé válásért folytatott mindennapi erőfeszítéseknek, amikor legvégül mégis mindenkire ugyanaz a közös sors vár. A regény megrázó és elg