Az aradi szabadságharcos

Barabás Béla (1855–1934) vezéregyénisége volt az 1920 előtti magyar politikai életnek. Pályafutása során a magyar Országgyűlésben 11 mandátumot nyert el. Utolsó képviselői megbízatása Szilágysomlyóhoz kötötte, a városnak és a térségnek hat évig volt képviselője. 1917 júliusában Arad város főispánjává nevezték ki, így lemondott a képviselőségről. Barabás Béla volt az utolsó magyar állami vezető Arad vármegyében. Alkata, tekintélye, érdeklődési köre miatt a sors szinte azonnal a politikai pálya felé irányította. Már egyetemistaként az ifjúsági mozgalmak emblematikus képviselője lett, aki igen hamar összeütközésbe került a politikai jéghegynek számító Tisza Kálmánnal, a sokszoros miniszterelnökkel, az akkori idők legnagyobb hatalmú urával. Ekkor még Barabás húzta a rövidebbet, majd nem sokkal később, 1901-ben az országos választásokon Nagyváradon, Tisza Kálmán legbiztosabb bástyakerületében az ifjú Barabás elégtételt vett, legyőzte a legyőzhetetlennek hitt politikust. Az esetre az egész ország felfigyelt és innentől kezdve ragadt rá a „bálványdöntő” elnevezés. Amikor Erdélyt a Román Királysághoz csatolták, Barabás Béla hazaköltözött Aradra, a magyar vértanúk városába, és a kisebbségi magyar politikai élet egyik vezető személyiségévé vált. 1922-től az erdélyi Országos Magyar Párt egyik alelnöke, 1926-tól a bukaresti Román Parlament szenátora lett. Így Barabás Béla képviselő lehetett mind a magyar, mind a román parlamentben. Emlékiratait 1929-ben jelentette meg Aradon, mely páratlanul érdekes kordokumentumnak számított akkor is, ma pedig több mint hiánypótló beszámoló egy olyan korszakról, ami a magyar történelem része, amiről alig tud valamit a jelenkor.