Fekete szárnyak

„Az ilyen zúgolódások után ismét agyafúrt támadásokat intézett Krisztus urunk ellen, lélekdermesztő szidalmakat szórva rá, amiért így rendezte, vagy legalábbis tűri, hogy a dolgok így legyenek. De ha ilyenkor nem bosszantották, meghiggadt ismét, szidalmai lassan, fokonkint valami homályos kinyilatkoztatássá finomodtak, amit órákon keresztül sem unt el, és amiből olyasmi derengett elő, ködszerű homályossággal, hogy ő, Prikk bizonyos fokig járatos a mennyeiek dolgaiban, és sejti is, hogy miért történik vele mindez a véres igazságtalanság. Az ilyen terjedelmesebb kinyilatkoztatások után rendszerint néhány heti csend következett. Ez idő alatt Prikk szótlanul ivott, és a külső társadalommal szemben arra a néhány szórakozott, állvakaró mozdulatra szorítkozott, amellyel az alkoholisták lelkében fészkelő zordonságot leplezgette, valahányszor megérezte, hogy a zordonság ki akar ülni az arcára, körültekinteni új gyűlölettáplálék után. Aki bizonyos megsejtések alapján közel tudott férkőzni Prikk csodálatos, összetett lelkéhez, majdnem bizonyosra vehette, hogy ezekben a leplező mozdulatokban Prikk szeméremérzése mellett ott bujkált a kímélet érzése is. Látni való volt, hogy Prikk nem akar senkinek terhére lenni.” -Prikk mennyei útja A hírneves Cholnoky-fiúk sorában míg Jenőt (1870) szemlélete és ízlése a XIX. századhoz kötötte, Viktor (1868) két világ határán áll, László pedig (1879) már a modern idők alkotója. Írásainak hősei „a történetek kezdetétől a megsemmisülés felé zuhannak. Kallódó emberek, alkatilag szorongó, végzetes boldogtalansággal küzdő figurák. Az akarat halála már megtörtént, amikor találkozunk velük. A téma leggyakrabban az alkoholizálás és a fátyolos emlékekben élő sikerületlen, beteljesületlen szerelem. (…) Gyakori helyszín a kocsma, és sokszor bukkan fel a templom, a liget vagy a Duna-part is, a rövidebb írásokban pedig Veszprém, a Séd-patak környéke – a gyerekkor. Az ellentétpárok sorában ott a nihil és az életöröm folyamatosan felbukkanó dialektikája, valamint a dekadencia és az áhított élet vágya közti szakadék” – írja kötetünk utószavában Egressy Zoltán.