A trianoni gyalázat 100 éve - Okok - Előzmények - Végkifejlet

Földi Pál jelen kötetében egészen új megközelítésben vizsgálja a Trianonig vezető és azt okozó történelmi eseményeket, és jut el teljesen új konklúziókig. Az orosz befolyás, a pánszláv eszme térhódítása, a trianoni szereplők álságos aknamunkája merőben új szemszögből érzékelhető ebben a könyvben. Minden magyar és minden igazságot kereső ember számára tanulságos és megrendítő olvasmány! *** Trianon! A párizsi Versailles kertjében XV. Lajos által 1768-ban, Mademe Dubarry részére kellemes élvezetek számára felépíttetett kis palota neve a mi számunkra egészen mást jelent. Nekünk ez a szó, hogy „Trianon!”, és mindez a jelentéstartalmi háttér, ami hozzá kapcsolódik, maga a balsors, a gyász és a megalázás jelképe. De nemcsak a jelképe, hanem napjainkig ható szégyenteljes valósága is. S noha a szégyen bennünket bélyegez és sújt, valójában nem a mi szégyenünk. Neves államférfiaké, akik állítólag az igazságot képviselték, és ilyen szellemben tettek „rendet” Európában. A trianoni diktátum közzététele Magyarországon egyértelmű hihetetlenséget teremtett, amely majd dermedt rémületbe és elkeseredésbe csapott át. Az emberek ezrével tódultak az utcákra, és nem akarták tudomásul venni, hogy koronázó városunk Pozsony, Mátyás városa Kolozsvár, Rákóczi Kassája, Zrínyi Ilona Munkácsa, a vértanúk Aradja, Szent László Nagyváradja, a Hargita, továbbá Erdély csodálatos hegyei nincsenek többé. Június 2-től folyamatosan zajlottak a tüntetések a nagyhatalmak diplomáciai testületei előtt. A gyárak, boltok, iskolák bezártak, a tömegközlekedés leállt, a tömegek fekete ruhában, feketeszalagos nemzeti lobogókkal vonultak a főutakon. Az újságok gyászkeretben jelentek meg, a templomokban gyászmiséket celebráltak, és megállás nélkül zúgtak a harangok. Az elrabolt területek a csodálatos magyar irodalom nagyjainak, mint Ady Endrének, Arany Jánosnak, Balassi Bálintnak, Áprily Lajosnak, Benedek Eleknek, Csiky Gergelynek, Herczeg Ferencnek, Jókai Mórnak, Kaffka Margitnak, Kassák Lajosnak, Koós Károlynak, Kosztolányi Dezsőnek, Madách Imrének, Mikszáth Kálmánnak, Szabó Dezsőnek, Tamási Áronnak, Tompa Mihálynak, Tóth Árpádnak, Zilahy Lajosnak születési helyei, még tegnapi alkotó műhelyei is odavesztek. Képzeljük el nélkülük a magyar irodalmat. Ez a korántsem teljes névsor is bizonyítja a velünk történt trauma méreteit. A megcsonkított ország helyzetét tovább súlyosbította, hogy a területét szétszakító utódállamok barbár kegyetlenséggel már a legelső időkben 230 000 magyart űztek ki az otthonaikból. 20 kilós csomag vitelét engedélyezve, mindenből kifosztva, koldusszegényen érkeztek ezek a magyar családok az amúgy is koldussá tett anyaországba. A szerencsésebbek szállásra leltek a rokonaiknál, de a többség kényszer lakhelyeken, pl. vasúti vagonokban kapott szállást, munkát azonban alig-alig. Így lett Magyarország a „hárommillió koldus” országa... Olybá tűnt, hogy az „ezeréves Magyarország, minden dicsőségével, hatalmas páratlan kultúrájával, a nyugati nagyhatalmak közömbös, vagy inkább cinkos közrejátszásával eltűnik örökre az őt körülvevő szláv és ortodox oláh tengerben”... * „Az igazságtalan és könyörtelen trianoni diktátum után a bolsevizmusnak, majd a román hadseregnek kitervelt ránk uszítása, az ország teljes kifosztása, a bevezetett éhségblokád, a horribilis jóvátétel megfizetése, mindennek következtében a demográfiai állapot végzetes leromlása, a gyermekhalandóság világviszonylatban példátlan emelkedése, a tuberkolózis országos terjedése jogos reményt adtak a művelt világnak, a nemzetgyilkosság végrehajtására...”