Bolyai (2. kiadás)

„Amikor megszu¨lettél, azt gondoltam, te fogod a régi és az új világot összekötni, te leszel a híd a sötét szakadék fölött. Még most is ebben a reményben gondolok rád. Tudom, hogy feladataid vannak, ne tedd tönkre magad…” A fenti sorokat Bolyai Farkas írja fiának, a szintén matematikus Bolyai Jánosnak. Az ifjabb Bolyai a regény címszereplője, a tizenkilencedik századi zseni, a matematika Mozartja, a zene Einsteinje, mert nemcsak a nemeuklideszi matematika megalkotása fűződik a nevéhez, hanem zeneelméleti munkáiban is korszakos felfedezéseket tett, melyeket a korabeli tudományos körök hitetlenkedve fogadtak. Miközben kibontakozik előttünk egy bonyolult apa–fiú kapcsolat, s tanúi lehetünk egy meg nem értett gondolkodó mindennapi tépelődéseinek, aközben a történet másik szálán épp az ő rendkívüli életét és kéziratos hagyatékát tanulmányozza napjainkban Láng Zsolt regényének író hőse, aki ösztöndíjasként egy svájci kolostorban tölti napjait. A történet fonalát 12 683 jegyzetpapír zűrzavaros kupaca vezeti – hol részesei vagyunk keletkezésüknek, hol kiderül róluk, hogy szerzőjük halála után évtizedeken keresztül gondatlanul hányódtak, bizonyos lapjai gyújtósként végezték, egyik-másikkal ablakot is pucoltak. Időben és térben váltakozó fejezetek között két férfi élete tárul fel előttünk, míg az egyik révbe ér, a másik „a reménytelenség lavináját húzta, vonta, robbantotta, idézte, rántotta magára”. „Mióta feljegyzéseit, levélvázlatait, leveleit, töredékes írásait olvasom, meg vagyok győződve, hogy Bolyai mindent látott, ami körülötte zajlott, de semmiről nem beszélt. Sokan érzéketlennek látták. Mások bolondnak. Nagyjából harminc év alatt született meg az ominózus, egymás mellé felstócolt két papírhalom. 1833-ban tért haza Marosvásárhelyre, és 1860-ban halt meg, olyan mellőzöttségben, amelynek máig érződik a hidege. Persze a mellőzöttséget részben ő akarta.”