A FÉLKEGYELMŰ

„Egy tökéletes szépségű embert szeretnék ábrázolni” - írta erről a művéről Dosztojevszkij. A szelíd Miskin herceg mellett emlékezetes alakok sokasága sóvárog és küzd a maga módján a boldogságért e feledhetetlen regény lapjain. Az idő sokszorosan igazolta Babits Mihály jóslatát: „az a minden emberi szenvedéssel együtt szenvedő mélységesen keresztényi érzés, mely e művészetben kifejezést talál, aligha lesz valaha a múltté, míg az emberi kultúra élni fog”. „Én is híve vagyok a detektívregénynek, némi fenntartással. Szeretném, hogy árnyalattal bonyolultabb és valószínűbb volna. Ha hősei nem volnának egyszerűen jók és egyszerűen gonoszak... Ha a regény nem érne véget a tettes elfogásával, hanem azt is megmutatná, hogyan hat később tettének emléke, hogyan intézi el a kínos ügyet önmagával és a társadalommal. Szóval: szeretném, ha a detektívregény mélyebb, igazabb titkokkal is szolgálna, ha nem féltené olvasóját túlzottan az örvénytől, ha döntőbb megrázkódtatásokat okozna, ha a fárasztó magánéletből nem a giccs sima világába gördítene, hanem felrepítene a detektívregényt szeretnék, melyet még Agatha Christie-nél is erőteljesebb szerző írna. Mondjuk: Dosztojevszkij.” (Bálint György, Néhány szó a detektívregényről, 1938.)