Édenkertben fokossal

Egy magyar faluban az első patkányharapásra várnak, mert az ígéretek szerint akkor már biztosan be fog avatkozni a hatóság. Kinek jó az, hogy Úrkúton bezárt az utolsó magyar mangánbánya, mert az ukránok olcsóbban szállítanak, a Ferencvárosi pályaudvaron pedig vajon miért Kis-Burmának hívják a stratégiai fontosságú tolatóvágányt? És, vajon mit vacsorázik a kajmán, ha elmarad a cirkuszi előadás? Bemutatom a kórházról-kórházra járó bérnővérek életét, az óraimádók táborát, és a magyar kaviárt termelő Békés megyei üzemet is. A fővárosban a Hős utcai gettó mélyére ereszkedtem. Megbizonyosodtam arról, hogy a védőnői szolgálatunk ritkaság. Miért kaptunk vissza Somoskőújfaluban a szlovákoktól egy fél utcát? Miért nem lehet Balatonból fogott halat kapni? Ha a cipőiparunk világhírű volt, miért épült le, s hogy a hírös makói hagyma miért holland eredetű már? Vajon miért akarnak a településrészek önállósodni, s a termékbemutatókon miért állítják azt, hogy Nobel-díjas a lóbalzsam? És vajon a magyar konzervekben miért brazil a pacal? Súlyos mondanivalójú nehéz írásaim: az egyéves gyermek éhenhalásának körülményeiről szóló riportom, és a gyermekek bántalmazásáról leplet lerántó, traumatológián játszódó történetem. A miskolci panelházakból az adósok Lyukó-völgybe költöznek, hát lett aztán az Édenkert, amelynek ösvényein önvédelemből rézfokossal jár az ember! Vajon az átlag külföldiek számára kik a legismertebb magyarok? Budapesten az utolsó metró után indul meg igazán az élet az alagutakban. Régen a síntörések felfedezéséért még jutalom járt! Megismerheti a grundon félköríves rúgásokkal portalanító Pitbullt, Stallonét, Sátánt, Rétisast, Hangyát, Tigrist és Lávahajút is. Egyikőjük sem hóttkovász. A riportot korántsem alaptalanul a sajtóműfajok királynőjének hívják. Emberközpontú, valóságmagyarázó, az újságíró számára felderítő, értékelő feladattal bír. Az elmúlt tíz évben írt írásaimból válogattam össze néhány tucatnyit. Jellemzik a mostani kort