Pape Satan /Hírek egy folyékony társadalomból

A L’Espresso című olasz hetilapot három évtizeden át sok olvasó kezdte a végén: a tárcarovatát olvasták el először, hogy megtudják, mi jutott az eszébe azon a héten Umberto Ecónak ország-világ és az univerzum viselt dolgairól. A levélgyufa-hátoldalnyi kis remekművekből 1999-ben kötet, és ennek nyomán, Gyufalevelek címmel, egy magyar nyelvű válogatás is jelent már meg.
Most pedig íme, a folytatás: a 2000 és 2016 között írt, csaknem négyszáz újabb gyufalevél legjava. Hátterük, a posztmodern előzetes után, immár a mindent átható válság, az a „cseppfolyósodás”, amelyben sem az egyén, sem a társadalom számára nincsenek többé kapaszkodók. Eco azonban érti – értette mindhalálig – a módját, hogy ezt a baljós helyzetet hajszálpontosan látva és láttatva is bármelyik pillanatban rámutasson, milyen derűsen is nézhető, vagy ha úgy tetszik: mennyire nevetséges is tud lenni mindez.
A kötet címe Dante-idézet, a Pokol negyedik körének őre, Plutus mondja a Pape Satan, pape Satan, aleppe szavakat. Halandzsaként hatnak – mutat rá Eco –, és mindenféle huncutságra jók. Kapóra jöttek hát címnek ehhez a nem is annyira miattam, mint inkább korunk miatt igencsak összevissza gyűjteményhez, mely tücsköt és bogarat összehord...
Tücsköt és bogarat tehát, igen. A mindenáron látszani akarásról és az internetről, a mobilról és a gonosz mostoháról, a templomosokról és Verne Gyuláról, az izraeli latinistákról és a derékszögről, Proustról és a jó öreg Holdenről, a Véletlenről és az Intelligens Tervezésről, a dugóhúzóforma térről és a Nagy Testvérről, a jópofa Arisztotelészről és az ismeretlen asztaltársról, Berlusconi „daddy”-ről és a kis Marináról, a médiapopulizmusról meg a hülyékről, és arról is, persze, hogy Napóleon nem létezett. Így, a megszokott ecói gesztussal tartva hű tükröt e rémes világ elé, de – az olvasó szerencséjére – megannyi támpontot, kapaszkodót is kínálva ezzel mégiscsak, addig is, amíg.