A modern budapesti úrinő

A „haladó vagy korszerű”, „érdekes”, „a hagyományt nem követő”, „szokatlan”, „divatos” vagy „praktikus” jelentéssel bíró „modern” jelzőt a háború után egyre nagyobb kedvvel alkalmazták magukra a nők, ha azt akarták kifejezni, hogy haladnak a korral, divatosak, fiatal(os)ak, szakítanak a tradíciókkal, dinamikusak, észszerűen gondolkodnak... A modern lány magától értetődőnek érezte, hogy középiskolába jár, még ha nem is feltétlenül szeretne továbbtanulni, a modern nő rúzsozta magát és nyáron fürdőtrikóban evezett a Dunán, hogy lebarnuljon, a modern anya akkor érezte magát biztonságban, ha kórházban szült, a modern úriasszony porszívót vett cselédjének... A korszellemhez igazodó, magát modernnek tartó asszony tehát hitt az önérvényesítésben, a társadalmi fejlődésben, az orvostudományban és a technikában – azaz a modern lét vívmányaiban.
A modern budapesti úrinő (1914–1939) két nézőpontot – a város- és művelődéstörténészét, valamint a nőtörténet iránt elkötelezett íróét – alkalmazva arra vállalkozik, hogy korabeli naplók, memoárok és levelezések, egykorú újságcikkek és irodalmi művek segítségével, olykor statisztikákra és tudományos feldolgozásokra támaszkodva felvázolja az egyik háború kitörésétől a másikig azokat a történéseket, amelyek a legnagyobb hatást gyakorolták az adott korszakban a fővárosban élő középosztálybeli nők hétköznapjaira. Ismerteti a kor női sorsainak sajátos tendenciáit, a magánélet jellegzetes szokásait, azzal a szándékkal, hogy felkeltse a kutatók érdeklődését a számos, még feldolgozásra váró történelmi fehér folt iránt, legfőképpen pedig, hogy ráébressze az olvasót, hogy az életmódtörténetnek kijáró figyelemmel kezdje el magában felidézni közvetlen felmenői életét, hiszen az itt következő történetekben néha szüleink, nagyszüleink, dédszüleink sorsára is ráismerhetünk.
Szécsi Noémi