ÉN, KOSSUTH LAJOS

Korán megtanultam olvasni, lehettem tán öt-hat éves. Fő oka burjánzó kíváncsiságom volt: mindent tudjak, amit a felnőttek. Mindent el is olvastam, ami a kezembe került, illetve amit könyvkötő nagyapám hazahozott műhelyéből. Jobbára tíz-, húsz-, ötvenfilléres ponyvákat, jobb esetben pengős regényeket. (Jobbára, mondom, mert köztük ott voltak P. Howard, azaz Rejtő Jenő könyvei is). Így került kezembe egy színes képekkel teli, emlékezetem szerint díszes kiadvány az 1848-as szabadságharcról. Nem volt túlságosan vastag a könyv, mihelyt végeztem vele, kezdtem elölről. Óriási hatással volt rám, ahogyan a nép felkelt, ahogyan hadserege sorra nyerte a csatákat a túlerővel szemben, ahogyan a magyar forradalom segítségére sietett sok külföldi kiváló tábornok, és folytathatnám... Természetesen Petőfi, Kossuth, Bem apó, Damjanich, Batthyány, Görgey - mind rajongott hősöm lett, akár Winnetou vagy Old Shatterhand. Ráadásul magyarok, a mieink! Ám a harc szomorú végét röviden, vagy tán sehogyan sem intézte el a könyv. Ezt akkor persze észre sem vettem. Azután ahogy cseperedtem, iskolai tankönyveim valamivel talán árnyaltabban, de sohasem kudarcokkal, széthúzással is terhes, reménytelen valóságában tárták fel annak a valóban nagyszerű, heroikus kísérletnek a történetét. Egy pillanatig sem állítom, hogy ne született volna a hazai irodalomban az akkori küzdelmeket tárgyilagosan, akár tudományos alapossággal is elemző mű. Ha megerőltetem engem lassan cserbenhagyó memóriámat, még említhetnék is ilyet.