A melankólia dicsérete /Kemény

Miközben töprengtem a melankólián, s dolgoztam e könyvön, próbáltam elkerülni, hogy megkérdezzék, mit írok éppen. Mert ezt rendszerint egyből követte az újabb kérdés: és mi a melankólia? Amire képtelen voltam válaszolni. Inkább kitérő válaszokat adtam. Pedig évtizedek óta gondolkozom rajta, s már korábban is írtam róla. De mintha a melankólia fogalma magát a melankóliát takarná el. A szavak kisemmizik azt, amiről szólniuk kellene. Minél kézenfekvőbbnek látszik a válasz, annál erősebb a hiányérzet, ami kíséri. A melankólia a mindenkori kultúrát olyan fénytörésbe állítja, amelyet, jogos önvédelembo?l, a többség nem kíván észrevenni. A melankólia éppúgy figyelmeztet az érzések megbízhatatlanságára, mint az úgynevezett végso? tudás hiábavalóságára. Arra, hogy mégoly magabiztosan rendezzük is be a világunkat, ez ingatag és törékeny pilléreken nyugszik. Mély belátást nyújt, amely azonban, mivel az ismeretlenre irányul, a tudatlansággal társul. S közben a legkülönfélébb hangulatokat és érzéseket képes magába fogadni. Szomorúsággal éppúgy társulhat, mint deru?vel, vidámsággal csakúgy, mint levertséggel. Gazdagítja az életet; de akit utolér, az közben mégis úgy érzi, mintha kisemmizték volna. A melankolikus páratlan kincsnek érzi a melankóliáját; de közben nem tudja megmondani, mi van a birtokában. A melankólia a világot mintegy a visszájáról engedi látni. Nem csoda, hogy mindig is gyanakodtak rá.