BÁL A HAVASON (ERDÉLYI ÍRÓK NOVELLÁI)

A 1920. század történelmi eseményei, tragédiái, a magyarság sorskérdései felkergették az irodalmat a Hargitára vagy a Fogarasi Havasokba. Pedig a 19. század második felében elindult a városiasodás, az épülő-szépülő városok hívták, csábították a hegyi embereket is, a falusi tanítókból lett költőket-írókat. Budapest mintájára Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen az írók kávéházakban találták magukat, hangosan vitatkozva művészetről, politikáról. Újságokat szerkesztettek, egymással versenyezve az olvasó kegyeiért. A városi színházakban magyar drámákat mutattak be, a színház semmihez sem hasonlító illata is belengte a szellem műhelyeit. A kiegyezés előtt Erdély sziget volt a magyar irodalom, a színház számára, ahová sokkal korábban Kelemen László is menekült az elnémetesedett magyar fővárosból. De aztán minden megváltozott, és létrejöttek a szellem tengelyei Budapest és az erdélyi központok között. Most már nem jelző volt az, hogy erdélyi vagy magyar író, inkább azt jelölte meg, az illető mely vidéken lakik, hol él. És egyszerre mindez véget ért, jött az első világháború, román megszállás, a trianoni sztrichnin. Határrevízió, határzár. Ki- és áttelepülések, kétségbeesett gyökérkeresés, a történelem félelmetes árjában pörgött és süllyedt Az elsodort falu. Mit tehet ilyenkor a szellem, az irodalom embere, az író, a költő? Hisz az újraegyesítésben, hisz a magyarság megmaradásában, ezért elkezd politizálni, kapaszkodik az anyaországba, programokat hirdet, harcol, üvölt.