Botlófüzek árnyékában

a fák fagyos ágairól némán a lopakodó idő rám hajol körbelengnek a szelíd ősök léptüket hallom a föld alól jegyzi fel Zirig Árpád szeretett és féltett Kertjében: legyen az a Duna legnagyobb szigetén megbúvó, gyermekkori beketfai kert, a kis Duna és az öreg Duna ölelte Csallóköz tündérkertje, vagy a Kárpátok hegyei koszorúzta kert, hiszen mindhárom az ő megvallott hazája, az a megölhetetlen Haza, ahol otthon van, otthon kíván lenni, mert itt szabadabb lehet a madaraknál, s ahol még a fák is szabadok lehetnek. Ebben a Hazában, ebben a Regnumban gyümölcsök teremnek, és összeérnek az utak: az öröm és a gyász útjai; összeérnek a folyók: a múlt és a jelen folyói, s összeérnek: egymásba kapaszkodnak a föld alatti és föld feletti gyökerek. Zirig Árpád költészete azt üzeni, hogy az erős lélek nemzetet hordoz, s ezt az erős lelket a belső derű s a botlófűzként egyre zöldbe boruló, megújuló, szívós erő táplálja, mint a faágakat a törzs és a gyökerek. Ő a nap égi útjától tanulja útját, hogy elénk tárhassa érett arcát, s így legyen több, súlyosabb általa a Haza, s a fölsebzett, örökké vérző apai kéz behegedjen. S azt is tudják a Zirig-versek, hogy a mindenkori ország csupán hatalom és birtoklás, de a Haza, a Kert kultúra: szeretet, szépség, jog, értelem és érzelem közös emlék a múltból és közös terv a jövőre. Ezért nekünk a kultúra által azt a kicsi és nagy Hazát, azt a kicsi és nagy Kertet, azt a hegy- és vízrajzi térképet, s azt az ölelő karra emlékeztető Hazát, a Kárpátoknak azt az édenét, tündérkertjét kell otthonossá tennünk, melyet a magyar nép is évszázadok óta benépesít.