HAJSZÁLON MÚLT

 „Nagyon kevés haja van. Talán még az enyémnél is kevesebb. És ő is tupírozza.  Ültem a buszon és nem tudtam levenni a szemem egy középkorú hölgyről, aki épp szemben utazott velem. Lehet, hogy olyan, mint én? Nem, nálam ez a dolog csak egy rossz szokás. Bármikor abba tudnám hagyni, ha akarnám. Hányszor menekültem ehhez a gondolathoz? Éveken keresztül. Lassanként rá kellett döbbennem, hogy valami nincs rendben ezzel az elmélettel. Kislányként is csavargattam a hajam, játszottam vele.  És néha ki is téptem, főleg ha az apám üvöltözött, verekedett otthon. Gimnáziumban viszont már szálanként téptem ki, módszeresen. Ez az idők folyamán egyre inkább rituálévá nőtte ki magát. És minél jobban fájt, annál inkább élveztem. Mikor megjelentek az első kopasz foltok, nagyon megrémültem. Iszonyatos lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért szándékosan elcsúfítom magam, de mindig sikerült eltüntetnem a foltot hajlakkal és tupírfésűvel. Folyton fogadalmat tettem, hogy nem csinálom többé, hogy ez az utolsó szál. Utolsó nap és vége. Gyönyörű hajam lesz, és bátran, tupírozás nélkül is mehetek emberek közé. Azonban nem tudtam megtartóztatni magam. Édesanyám is kétségbeesett és tanácstalan volt, egyszer ráakadt egy újságcikkre, ami egy ritka betegségről szólt. Trichotillománia. Idegenül, hidegen hangzott, de én mégis boldog voltam. Nagyon boldog. Íme, itt a bizonyíték, hogy nem vagyok őrült, elmebeteg! Betegségem van! Nem hiszem, hogy valaki valaha is ennyire örült volna annak, hogy beteg. Lelkesen mentem az orvoshoz. Egyikhez a másik után. Vérvételek, gyógyszerek, próbálkozások, kínlódások. Hiába mutattam a cikket, egyik sem kapott a fejéhez, mondván, hogy igen, tudnak róla, nyugodjak meg, gyógyítható. Egyre csalódottabb voltam. Kopaszon kell meghalnom.” A könyv egy trichotillomániában (hajtépegetés-betegségben) szenvedő nő története. Őszinte önvallomás gyermekkori traumák-ról, a betegség stációiról, a megoldások kereséséről és a megnyugvásról. Bátorítás, hogy titkolt bajainkat felfedve, még akkor is találhatunk segítséget, amikor elveszettnek hittük a reményt.