VITÉZ ÉS ÖNFELÁLDOZÓ MAGATARTÁSÁÉRT

Kései főhajtás e könyv - talán túl kései is - a második világháborúban elesett és kitüntetett hőseink előtt. Mára már a viláégést túlélt bajtársak döntő hányada nincs az élők sorában. Sírba szállt velük a távoli harcmezőkön nyugvók haditetteinek története is. A világháború végével az eseletteket sokszor megemlíteni sem volt szabad, hiszen a Szovjetuniót kiszolgáló rezsim szerint egy vesztes háború bűnös nemzetének voltak áldozatai. A kitüntetett hősi halottakról pedig mélyen hallgatni kellett, mivel tudnivaló volt, hogy azt a Kis Ezüstöt vagy Signum Laudist ingyen nem adták. Példa erre a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Éremmel kitüntetett Lövei Dániel tartalékos zászlós özvegye, aki az új rendszerben még özvegyi járandóságát sem kaphatta meg, mert férje a galíciai fronton önfeláldozó módon felrobbantott egy szovjet T-34-est. A férj vagy az apa után maradt emlékek között ezért egyik legrejtettebb a kitüntetés vagy az azt igazoló okirat volt. Előfordult, hogy félelemből elásták, vagy elégették ezeket, a gyermekek, unokák előtt pedig sok esetben meg sem említették, hogy a háborúban odamaradt édesapa, nagyapa hogyan szolgálta Hazáját. Emlékük felidézésében próbál a kötetben megjelenő adattár segíteni. Értékvesztett világunkban, közös öndutadunkhoz feltétlenül fontos, hogy ne felejtsük el azokat a katonáinkat, akik életüket áldozták a harcmezőn és ezért valamilyen utólagos kitüntetésben részesültek. Ez az egyik legelfogadottabb forma minden hadseregben, amivel az áldozathozatalt elismerték és elismerik ma is.