HOVA MEGYÜNK PAPA?

Mostanáig sosem beszéltem a két fiamról. Miért? Szégyelltem? Féltem a szánakozástól? Egy kicsit ez is, az is. De azt hiszem, főleg a szörnyű kérdést akartam megúszni: „Mit csinálnak a fiaid?” Ma már sürget az idő, közel a világ vége, és én az enyészet felé haladok, úgy döntöttem, könyvet írok nekik. Hogy ne feledjék el őket, hogy ne csak egy rokkantságiigazolvány-kép maradjon róluk. Talán hogy lelkifuradalásaimat papírra vessem. Nem voltam valami jó apa. Sokszor nem tudtam elviselni őket. Angyali türelem kellett hozzájuk, és én nem vagyok angyal. Nekik köszönhetem, hogy némi előnyt élveztem a normális gyerekek szüleivel szemben. Nem kellett törődnöm sem beiskolázásukkal, sem továbbtanulásukkal. Nem kellett választanunk a tudomány és a bölcsészet közt. Nem kellett aggódnunk, vajon mit csinálnak majd később, rövid úton megtudtuk: semmit. Nem elhanyagolandó az sem, hogy több éven át élvezhettem az ingyen parkolási matricát. Nekik köszönhetem, hogy nagy amerikai kocsikat vezethettem.