GILEÁD

Halmosi Sándor ritkán szóló költő, de kevés szavának súlyos a fedezete. A tömörítés mestere: verseinek tiszta szövege mögött trilógiányi történetek, megszenvedett sors-tragédiák szoronganak. Ezek a súlyok azonban nem húzzák le a földre, nem is nehezednek rá. Szabadon repülnek ezek a versek, de nem úgy, mint az énekesmadarak, hanem úgy, mint az interkontinentális repülőgépek, hasznos terhet visznek egy, hálisten még távoli célállomásra. A tárgyakkal, tájakkal, kertekkel, borokkal, s persze elsősorban emberekkel benépesített világ-rakomány címzettjei mi vagyunk: a mai és holnapi befogadók, Halmosi Sándor régi és (remélem, szaporodó számú) új hívei. A költő, bár birtokában van a huszonegyedik századi líra eszköztárának, nem szövegeket, hanem költeményeket ír, kitágítja ugyan, de nem adja fel lírai énje birodalmát, azaz végtelenül személyes üzeneteket fogalmaz. Üzenetei pedig, a magyar líra legjobb hagyományait követve közösségi üzenetek, a valóságosnak hitt, akart egység megfogalmazásának kísérletei. Az emberi hit ereje ad sajátos belső dinamikát ezeknek a műveknek, hogy szelíd erőszakkal építhessék az életművet, s egyszerre tökéletesíthessék magát a költőt és olvasóit is. Ezek a költemények -félreértés ne essék- nem szavalásra, nem plakátokra születtek. Esti meditációk, önbizalom-erősítő meghitt beszélgetések, vagy halk, közös felolvasások illenek hozzájuk. Nyitott elme és szív, ahogy az a tiszta emberi gondolatokhoz, érzelmekhez, az igazi versekhez való. (Gyimesi László)