BACHER IVÁN
KOCSMAZAJ
„Kocsmás lettem. Nem voltam mindig az. De már jó régen az vagyok. Kocsmába járó, kocsmát szerető, kocsmafüggő. Nem szégyellem, vagy ha szégyellem, referálok róla akkor is. Szeretek kocsmába járni. Szeretek társasággal, és szeretek egyedül. Mert betérek bizony magam is. Támasztom a pultot, fogom a párás söröskriglit, vagy kisfröccsös poharat, és meredek némán magam elé. És jól érzem magam. Megnyugszom. Lelassulok. Megpihenek. Megállok. Vagyok. De szívesen kocsmázom társaságban is. Párban, csapatban, mindenhogyan. Általában eléggé kuka vagyok. Mogorva, szótlan. A magam dolgaival nem szeretném túlságosan terhelni a másikat, a másik pedig vagy nem érdekel, vagy ha érdekel, és meghallgatom, és tisztába jövök gondjával, bajával, örömével, eléggé gyorsan elfelejtem azokat. Esetleg nem felejtem el, de összekeverem az egyik baját, örömét a másik örömével, bajával. Azzal mentegetem magam, hogy ez nem is csoda: az életben három, maximum ötféle öröm, illetve bánat adódik, azokat variáljuk, ismételjük, csereberéljük, repetáljuk aztán. Kár a szóért. De kocsmában ülve, gyakorta elfelejtem ezt. És elfelejtkezem magamról, és szóba elegyedek, és néha még a másikra is odafigyelek. Egy kicsit.” Bächer Ivánnak bevallottan szokása kocsmában és kocsmából figyelni a világ dolgait. Nincs ezzel egyedül, sem az életben, sem az irodalomban. Mert hát a kocsmázásnak egész irodalma van. Világirodalma. A kocsma köztudottan évezredek óta az emberek érintkezésének egyik legfőbb színhelye. Remekül lehet ott szemlélődni. Befelé figyelni önmagunkra és kifelé figyelni a világra. Odafigyelni másokra. Egy kicsit. Vagy nagyon. Mert Bächer Iván nagyon tud ám figyelni, hiába is állít mást. Kocsmazajon, kocsmafüstön át hallgatni és meghallani, nézni és meglátni a lényeget. Ahogy két határon túl, a prágai Arany Tigris sörözőben egy másik író is tette. Valami összeköti őket. Keresésük tárgya. Az egyedi. A kivételes. Az örökbecsű. Az igazán emberi. Az a bizonyos gyöngy a mélyben. Az emberben. Csak az egyik a hetedik pincegrádicson hűtött sört, a másik rozéból és szódavízből kevert fröccsöt kortyolgat közben.
„Kocsmás lettem. Nem voltam mindig az. De már jó régen az vagyok. Kocsmába járó, kocsmát szerető, kocsmafüggő. Nem szégyellem, vagy ha szégyellem, referálok róla akkor is. Szeretek kocsmába járni. Szeretek társasággal, és szeretek egyedül. Mert betérek bizony magam is. Támasztom a pultot, fogom a párás söröskriglit, vagy kisfröccsös poharat, és meredek némán magam elé. És jól érzem magam. Megnyugszom. Lelassulok. Megpihenek. Megállok. Vagyok. De szívesen kocsmázom társaságban is. Párban, csapatban, mindenhogyan. Általában eléggé kuka vagyok. Mogorva, szótlan. A magam dolgaival nem szeretném túlságosan terhelni a másikat, a másik pedig vagy nem érdekel, vagy ha érdekel, és meghallgatom, és tisztába jövök gondjával, bajával, örömével, eléggé gyorsan elfelejtem azokat. Esetleg nem felejtem el, de összekeverem az egyik baját, örömét a másik örömével, bajával. Azzal mentegetem magam, hogy ez nem is csoda: az életben három, maximum ötféle öröm, illetve bánat adódik, azokat variáljuk, ismételjük, csereberéljük, repetáljuk aztán. Kár a szóért. De kocsmában ülve, gyakorta elfelejtem ezt. És elfelejtkezem magamról, és szóba elegyedek, és néha még a másikra is odafigyelek. Egy kicsit.” Bächer Ivánnak bevallottan szokása kocsmában és kocsmából figyelni a világ dolgait. Nincs ezzel egyedül, sem az életben, sem az irodalomban. Mert hát a kocsmázásnak egész irodalma van. Világirodalma. A kocsma köztudottan évezredek óta az emberek érintkezésének egyik legfőbb színhelye. Remekül lehet ott szemlélődni. Befelé figyelni önmagunkra és kifelé figyelni a világra. Odafigyelni másokra. Egy kicsit. Vagy nagyon. Mert Bächer Iván nagyon tud ám figyelni, hiába is állít mást. Kocsmazajon, kocsmafüstön át hallgatni és meghallani, nézni és meglátni a lényeget. Ahogy két határon túl, a prágai Arany Tigris sörözőben egy másik író is tette. Valami összeköti őket. Keresésük tárgya. Az egyedi. A kivételes. Az örökbecsű. Az igazán emberi. Az a bizonyos gyöngy a mélyben. Az emberben. Csak az egyik a hetedik pincegrádicson hűtött sört, a másik rozéból és szódavízből kevert fröccsöt kortyolgat közben.
Nyelv | magyar |
Kiadó | ULPIUS-HÁZ KÖNYVKIADÓ |
Megjelenés éve | 2009 |
Oldalak száma | 220 |
Kötés típusa | karton /keménytábla |
Súly (g) | 335 g |
Méretek (Sz-M-H) | 130-205-12 |
EAN | 9789632542560 |
Szállítási idő | Nem elérhető |