ÉS MÉGIS MEGSZÓLAL A PÁLCA /MIÉRT HISZEK? LXXXIV.

Megértettem, hogy Istent jókedvűen kell szeretni. Talán érdemes megismételni: a hit és a zene - legalábbis számomra - valahogy szétválaszthatatlan. Érintettem már, ahogy színre lépett az emberiség, a hitét is zenével fejezte ki. Nem lehet másként a hálaadás, érezték rögtön: olyan valaki uralkodik fölöttünk, akihez mi kevesek vagyunk, és őt dallal kell dicsérni. Közismert Dávid királytól is, hogy zenével kell dicsérni az Urat. És Pál apostolnak az intelmei: igenis hangosan, énekszóval kell dicsérni az Urat. És ez megint a megfoghatatlan miatt van. A megfoghatatlant fejezi ki a zene, és a hit is megfogalmazhatatlan. Miként az egész zeneirodalom és a művészet minden ága, a képzőművészet, vagy a drámai műfajok világa. Lehet akár példázat vagy megtörtént eset, mindig a hitnek egy-egy fázisát tükrözi. Ezt a fázist közvetíti a zene, a laudate csak zenére vonatkozhat, ahogy minden nagy te deum is hitből indul ki, a Jóistennek való dicséret.