AZ ŐRÜLT SZAKÁCS

Lehetne újabb főzős könyv. Ahol a nagyszerűen komponált fotókon mosolygós, makulátlan kötényes séfek villogtatják késeiket és tökéletes fogsorukat. Vagy lehetne jópofa történetek közé ágyazott recept­gyűjtemény, esetleg mesés, habos hollywoodi sikertörténet arról, hogyan lesz az egyszerű családból érkezett fiúból, lelkiismeretes munkája eredményeképp sztárszakács. Jason Sheehan könyve egyik előbb említett sem akar lenni. Csak a valóság krónikása azokról a konyhákról, amelyek nem kapnak ugyan Michelin­csillagot, nem készül róluk tévéfelvétel, de naponta emberek millióinak főzik meg a vacsoráját, akár a kínai negyedben, akár Florida partjainál… Azokról a konyhákról, séfekről, előké­szítőkről, új fiúkról, akiket mindenkinél jobban ismer, akik között hivatást és életet talált… „Először sikerül tökéletesre a kagyló: állok a törött talpú munkabakancsomban, szakácssipka helyett fekete fejkendő a fejemen, rosszul szabott fehér cucc, maszatos az arcom, rosszak a fogaim, a kezem tele sebhelyekkel – elbaszott roncs vagyok könnyekkel a szememben, lefittyedt szájszéllel. Hány kagylót főztem meg eddig? Ezret? Tízezret? Húszezret? Egyszer sem sikerült igazán jól. Kóstoltam persze már olyat, ami jól volt elkészítve. Elkészíttettem magamnak más szakácsokkal, más séfekkel, tehát tudtam, milyen ízű a jó kagyló. Oly régóta hajszoltam, hogy végre nekem is jól sikerüljön – idejét sem tudtam, mióta. (…) És most és itt végre sikerült – elkapni egy ízt, mélységet és egyensúlyt, amit addig csak akkor kóstoltam, ha más keze alól került ki a kagyló. A jól elkészített kagylónak csupán az illata elég ahhoz, hogy megroggyanjon a térdem, a kisujjamról lenyalt egyetlen csepp szósztól agyam távoli városrészei között áll helyre az elveszett kapcsolat. És a tálba nyúlni és megenni az egyik kagylót? Színtiszta erotika, a beurre­blanc villáma egyenesen a vadállati örömközpont kellős közepébe csap, mintha egy második, aprócska citromnyelve nőne az embernek. A zen íjászat iránt érdeklődők szövege: aki százszor feszíti meg az íjat, az egy kicsit többet tud másoknál az íj megfeszítéséről; aki ezerszer feszíti meg az íjat, kicsit többet tud másoknál a nyílvessző kilövéséről; és aki olyan szerencsés, hogy tízezerszer feszíti meg az íjat, már nem gondol sem az íjra, sem a nyílra, mert ő az, aki kicsit többet tud másoknál a céltábláról. Minden egyes nyílvessző, amelyet ez a szerencsés íjász kilő, egytől egyig célba talál, ezért neki valójában nincs szüksége sem íjra, sem nyílra, mert a céltábla eltalálása előre eldöntött ügy.” Jason Sheehan, a denveri Westword magazin gasztronómia újság­írója 2003­ban elnyerte a James Beard­díjat – ez a legrangosabb gasztronó­miai elismerés az Egyesült Államokban…