JÉZUSFARAGÓ EMBER

Amikor Nyirő József 1924-ben, az ismeretlenségből előlépve, leteszi a Jézusfaragó ember c. novelláskötetét a magyar olvasóközönség asztalára, nem sejtheti, hogy olyan kötetet tett le e sokat látott „asztalra”, amelyet majdan többen a nyirői életmű csúcsának tartanak... Szokatlan dolog ez, mintha az operaénekes már az első fellépésén kiénekelné a magas C-t. Szokatlan és kényes, mert igaz ugyan, hogy lenyűgözi a közönséget, de egyúttal magasra is teszi a mércét. Hogy az éppen csak megszületett erdélyi magyar irodalom részéről erőteljes felütés volt ez a könyv, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy olyan neves kritikusok méltatják lelkesen és elismerően, mint Németh László vagy Jancsó Béla. A tekintetben is mérföldkő e mű, hogy nyitánya egy olyan sorozatnak, amely rövid időn belül a két világháború közötti magyar irodalom egyik kedvenc témájává avatja a Trianonnal idegen impérium alatt rekedt Székelyföldet és székelységet. „A székelyek emelt elmével járnak. Nem barom mellett baktató parasztok ők, hanem Isten jobbjának árnyékai, kiknek értelme röptében táplálkozik, mint a fecske” - olvashatjuk mindjárt az első oldalon. És valóban, Nyirő székelyei e novellákban nem hétköznapi emberek, hanem mitikus hősök mitikus időben és térben. De a görögök óta tudjuk, hogy a mítoszok hőseinek élete távolról sem fenékig tejfel... Viszont lebilincselő olvasmány. A javából.