Értelmiségiek

Amióta -a felvilágosodás korában- a világi értelmiségiek átvették az egyháztól az erkölcsi és viselkedésbeli útmutató szerepét, fel-felmerült a kérdés: vajon jól sáfárkodtak-e ezzel a hatalommal, s vajon milyen mértékben feleltek meg e feladatnak? A különböző korszakok vezető entellektüeljei, akik az emberiségnek prédikáltak, sőt sok esetben a jövőjét is megszabták, mennyire tisztelték az igazságot? Hogyan viszonyultak a pénzhez? Hogyan bántak családtagjaikkal és barátaikkal, szeretőikkel és egymással? Magánéletük megüti-e azt a mércét, amit ők a világ elé állítottak? Paul Johnson, a neves konzervatív brit történész és újságíró ezekkel a kérdésekkel szembesíti kíméletlenül, de tárgyilagosan Rousseau-t, Marxot, Ibsent, Tolsztojt, Hemingwayt, Brechtet, Bertrand Russellt, Sartre-t, de Mailert, Fassbindert, Chomskyt és másokat is. S miközben szellemi értéküket csak hellyel-közzel, emberi-morális nagyságukat azonban annál inkább vitatja, elérkezik a szomorú, de tanulságos konklúzióhoz: Jóllehet antiliberális vagy diktatórikus államhatalmak alkalmazták, (a mindenáron való társadalom átalakítás) egész rendszerét, összes tervét entellektüelek munkálták ki... Az értelmiségiek távolról sem individualisták, távolról sem nonkonformisták, inkább bizonyos szabályszerű magatartási mintákat követnek... Ez az, ami tömegükben olyan veszedelmessé teszi őket, mert a szellemi rugalmatlanság olyan atmoszféráját teremtik meg, amely már önmagában is irracionális és destruktív cselekvésre ösztönöz. Mindenekfelett pedig szüntelenül emlékeznünk kell arra, amiről az értelmiségiek szeretnek megfeledkezni: hogy az emberek fontosabbak, mint a koncepciók, hogy övék az elsőbbség. Minden önkényuralom közül az eszmék szívtelen zsarnoksága a legrosszabb.