A REGÉNY MŰVÉSZETE

„A regény állandó, hu^séges kíséro~je az embernek a modern ido~k kezdete óta. A »megismerés szenvedélye« (amit Husserl az európai szellem leglényegesebb vonásának tekint) ekkor uralkodott el rajta, hogy megvizsgálja az ember konkrét életét, és megóvja »a lét feledésé«-to~l, hogy az »életvilágra«-ra állandó fényt vetítsen. Így értelmezem és egyszersmind osztom is azt a konokságot, amellyel Hermann Broch azt hajtogatta: Feltárni azt, amit csak a regény tárhat fel – ez adja a regény jogosultságát, egyedül ez. Az a regény, mely nem tárja fel a lét valamely addig ismeretlen részecskéjét, erkölcstelen. A regény egyetlen erkölcse a megismerés. Hadd tegyem hozzá: a regény Európa mu^ve, felfedezései, jóllehet különbözo~ nyelveken történnek, egész Európa osztályrészének tekintendo~k. A felfedezések egymásra következése (és nem a szövegek összegezése): ez az európai regény története.” Ezt a történetet írja meg Milan Kundera hét többé-kevésbé független szövegbo~l, „hét részbo~l álló esszé”-jében. Az egyik szöveget Cervantesnek szenteli az író, a másikat Brochnak, a harmadikat Kafkának, s közben minduntalan vissza-visszatér, szüntelenül hivatkozik azokra a szerzo~kre, akik irodalmi támaszpillérei az o~ „személyes regénytörténetének”: Rabelelais-ra, Sterne-re, Diderot-ra, Flaubert-re, Tolsztojra, Musilra... Két dialógusban saját mu^vészetéro~l, saját regényeiro~l beszél: a polifóniáról, a kompozícióról, a „kísérleti ego” (az irodalmi alak) megteremtésének módozatairól, a fordítás mu^vészetéro~l... Kundera esszéje nem más, mint az „Isten nevetésébo~l született mu^vészet”, a regény regénye, amely sok-sok szellemi izgalmat, felfedezést, kalandot kínál az olvasónak.