LASSÚ CSÁRDÁS

Egy levágott fül meg az olajmaffia. Magyarország, valamikor az úgynevezett rendszerváltás idején. Egy nép, amelynek úgynevezett vezetői (és mellettük akik még tehetik) már régóta többet lopnak el az úgynevezett közösből, mint amennyit a többiek megtermelnek. És teszik mindezt különösebb következmények nélkül, egymás ügyességén felbátorodva. Identitászavar, teljes morális válság, és valami furcsa kiválasztottságtudat. Az egykori legvidámabb barakk lassan, csendben a legvidámabb lágerré változik. Magyarország, itt és most. A városban Vépi járművek ablaka mögött ült és figyelt. Körülötte autók suhantak különböző irányokból egymás felé, útjaik láthatatlan ösvényeken metszették egymást. Néha a valóságban is metsződtek, ilyenkor egy időre megállt a forgalom, várták a mentőt meg a rendőröket. Ha volt halott, akkor az utazók kiszálltak, hogy megnézzék. A halott ott feküdt az aszfalton vagy az út szélén, vérbe fagyva, kicsavart végtagokkal. Halottat látni jó érzés volt, tömény valóság. Az élők körülállták, és nézték, mert a látvány hatalmat adott a halott felett. Aki nézte, az ott és akkor mindenképp túlélőnek számított. Utána visszaültek az autóikba, és közlekedtek tovább az eredeti, vagy egy kissé módosított irányban. A közlekedés mindenkinek azt jelentette, hogy ő halad előre. A többiek haladása nem érdekelt senkit.