MERSZI, MÖSZJŐ

A földkerekség legszigorúbb intézetében neveltek fel: felnőtt önmagam minden sikerét, elért eredményét a családi házon kívül azoknak köszönöm, akik emberré formáltak. Hitet adtak, erőre szoktattak, nem kíméltek, maximális eredményt követeltek, és örökre beillesztettek a nemzet keretébe, Kölcsey elgondolása szerint büszke magyarrá alakítottak. Hogy ezért valamilyen módon kifejezett hála jár, az már nevelésük következménye. Aki Abigél című regényemet olvasta, régi ismerőssel fog találkozni ebben a könyvemben, megtalálja König tanár úr modelljét, s látja aránylag ritka arcom változásait, amikor nekem feltett kérdésre válaszolok vagy valami közérdekű témát érintek: közéleti emberként szerepelve teljesebbé válik az íróról kialakult kép, mert olykor váratlan-szokatlan adattal gazdagítja az addig már ismerteket. Előfordul, hogy amit nyílt sisakkal sose tenne, amikor regényt ír, most megteszi az író, legbensőbb kételyeit vagy gondjait közli a Magánügy ciklusban, de hát megteheti, nem él vissza senki a titkaival, egyetlen reális családja van már csak, az olvasók, akik számon tartják gondolatait és kíváncsiak rá. Az író ? egyébként mindig közli, ha teheti ? sohase készült írónak, csak Isten mást tervezett vele, az író tanár akart lenni, igazi tanár, akire úgy gondolhat a tanítvány vissza, ahogy ő érzi szívében hajdani nevelőit, Szondy tanár urat, aki higgadtan azt közölte a tízéves gyerekkel, író lesz belőle, kár más utat terveznie, vagy Möszjőt, akitől megtanulta, hoz az élet elég gyászt a tanulókra, ne növelje már, ha elkerülheti, az iskola is. A Merszi, Möszjő valamifajta visszaigazolás volna, hála a szinte megköszönhetetlenért.