ÁLARCOSBÁL

Ha erről Korondy tanár úr személyét leszámítva, voltaképpen sosem is esett szó, mindenki tudta már gyerekkoromban, hogy egyszer író lesz belőlem, kivéve önmagamat. Csak játszottam a gondolattal, mint mindennel, álláslehetőséggel foglalkoztam, milyen életformába illeném, szántak színésznőnek, ez felháborított, személyem testi függetlenségét éreztem veszélyben ennél a szakmánál, szívesen lettem volna diplomata, de nem volt pénzünk az államférfiakat nevelő Keleti Akadémiára, így játszottam az ötlettel, talán lehetnék kém is, hátha ilyen módon is sikerrel szolgálhatnám a hazát. Az állandóan visszatérő gondolat azért nem volt ilyen romantikus vagy művészet közeli, szívesen tanítottam másokat, jól is tanultam, vonzott a feladat, hogy tanár legyek. Elvégeztem az egyetemet, s ugyanabban az iskolában alkalmaztak, amely felnevelt, ötéves koromtól tizenhét éves koromig, az érettségi évéig egyazon levegőt szívtam a komoly falak között, az öt egyetemi év ismerős ráadás volt, mert a mi iskolánk egyben az egyetem gyakorló gimnáziuma volt, nálunk vizsgáztak a leendő tanárok abból, tudnak-e oktatás mellett nevelni is. Négy éven át mindig a gimnázium legfelső osztályaiban oktattam latint és magyart, aztán megfelelő történelmi időjáték után, pár esztendei művelődésügyi minisztériumi tevékenykedés leteltével ismét iskolába kerültem, ezúttal általános iskolába, ahol kisfiúkat kellett megtanítsam az irodalom szeretetére. Szépséges idő volt és szépséges feladat, a második világháborút elvesztettük, a családok nagyrésze csonkán került elő a vihar után, sok félárva gyerek ült előttem a padokban, riadt özvegyek hozták bizalommal elém a félárvákat, akik valakijét behörpölte a világkatasztrófa, anyák vesztek el romok áldozataiként bombázáskor, katonák pusztultak el hadifogságban vagy frontokon. Nekem nem volt saját gyerekem, lett az osztályaim által számtalan, meghökkentő bizalommal adták át súlyos titkaikat, félelmeiket, parányi bűneiket nekem, az osztályfőjüknek, akiben bíztak, akit szerettek. Az Álarcosbál-ban ábrázolt kislány modellje kisfiú volt, anyát veszített, beteges kisfiú, az író képzelőtehetsége mindig élő nyersanyagot darál új masszává, a kisfiú az én ábrázolásomban szintén az édesanya halálával rideggé és értelmetlenné vált otthon pótlását keresi, s találja meg osztálytársai és nevelője segítségével. Mikor pályám alakulása arra kényszerített, hogy hagyjam abba az oktatást, azt hittem, belehalok, akkor már elválaszthatatlanok voltunk mi ketten, az osztályok és Szobotka tanárnő, akinek mindent el lehet mondani, a legnagyobb titkokat is, és aki jutalmul mindig valami verssel zárja az órát, ha az osztály rendesen tanult és jól viselkedett. Az Álarcosbál története szomorúan tipikus mesét mond el az olvasónak: a háború áldozatai nemcsak frontkatonák vagy lebombázott otthonú felnőttek, a legnagyobb áldozat a gyermek, aki a hadműveletek miatt sosem láthatta életben édesanyját. Én megpróbáltam az én kis hősömnek visszahozni azt, akit sose látott, ?Zsuzsát?, még össze is fércelni az elszakadt szálakat, erről szól az Álarcosbál története.